Ében színű némaságban
engedd azt, hogy néha lássam
lelkedet a páncél alatt,
mi ezer darabra szakadt
és kvarcvázadra felfeszül.
Tested csobbanva elmerül
láthatatlan tó vizébe,
hol emlékektől kísértve
csengenek a víz fodrai.
Hullámozva így mossa ki
a múlt megannyi salakját,
felfedve igaz alakját
lényed legeslegmélyének,
ahol kristály lepkécskéknek
szorítottál szűkös helyet
és most azt a pici teret
felfalja a vak tómeder,
féltőn magába rejtve el.
Kép: John Doyle • Unsplash