Kavics

Ében színű némaságban
engedd azt, hogy néha lássam
lelkedet a páncél alatt,
mi ezer darabra szakadt
és kvarcvázadra felfeszül.

Tested csobbanva elmerül
láthatatlan tó vizébe,
hol emlékektől kísértve
csengenek a víz fodrai.

Hullámozva így mossa ki
a múlt megannyi salakját,
felfedve igaz alakját
lényed legeslegmélyének,
ahol kristály lepkécskéknek
szorítottál szűkös helyet
és most azt a pici teret
felfalja a vak tómeder,
féltőn magába rejtve el.

Kép: John Doyle • Unsplash

Holnap Magazin

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.